Gyermekkorom emlékképei közül
rakosgattam össze egy csokorra valót.
Most ebből mutatok egy részletet:
"Amikor én gyerek
voltam, akkor még nem volt a gyerekeknek ennyi játéka, nem volt televízió,
számítógép meg főleg nem.
Amit láttunk, ismertünk, hallottunk, azt a saját tapasztalatainkból
ismertük. Ezért aztán játszani is azt játszottunk, amit a nagyoktól láttunk.
Egyik kedvenc nyári játékunk a boltos játék volt. A falusi vegyesboltba
ugye sokszor jártunk, láttuk mi, és hogyan történik ott.
Nem volt nagy dolog otthon egy ilyen boltot megépíteni. Kiszedtük a
szemétből a konzerves dobozokat, papírdobozokat, mindent, amit ki lehetett
nevezni bolti árunak vagy kelléknek.
A szalámit volt nehezebb megoldani, és azt sejtettünk, hogy ha kitudódik,
nem fognak neki a felnőttek örülni. Mivel a szalámi a zöld, éppen növekedésben
lévő kukoricaszár volt. Azt szépen levágtuk, lefejtettük a külső levelét, és
máris olyan volt, mint egy rúd szalámi. Persze ettől kezdve a kukorica nem volt
kukorica többé, tehát termést nem hozott, de minket ez, akkor annyira nem
érdekelt. És az sem, hogy zöld volt, holott a szalámi jó esetben nem zöld. Aki
kért szalámit, annak szépen leszeleteltük és jó pénzért eladtuk.
Aztán volt a boltban pl. só, cukor, és liszt. Ezek az árokparton növekvő
füvek, gyomok magjai voltak. Szépen leszedegettük őket, beletettük egy-egy
dobozba, és kész. az egyik kedvenc például a parlagfű magja volt. És nem, senki
nem lett tőle allergiás, és beteg sem.
Gyümölcsöt is lehetett kapni a boltban, többnyire az idénynek megfelelőket
és amiket le tudtunk szedni a fáról vagy bokorról.
Egy krumplis ládát lefordítottunk, az volt a pult. Mögötte egy kicsi sámlin
ült a boltos néni.
A vevő pedig jött és vásárolt. Minden ugyanúgy zajlott, mint az igazi
boltban. Pénzünk is volt természetesen, vagy barackmag, vagy mogyoró, vagy amit
éppen találtunk.
Órákat el lehetett így játszani, és a végén mindenki boldog volt. Nem volt
nyertes és vesztes, nem halt meg senki, és két élete sem volt senkinek, mint a mai
modern számítógépes játékokban.
Sokba sem került és kárt sem tettünk, na jó, csak abban a néhány
kukoricaszárban, amiből kijött a néhány rúd szalámi.
A boltos játékon kívül néhány dolog megmaradt még a fejemben. Az egy
műanyag baba volt, aminek nem lehetett mozgatni a végtajgait, a szeme sem
mozgott, és a haja is ugyanabból az öntött műanyagból volt mint a teste.
Öltöztetni sem nagyon lehetett szóval igazából nem is tudom, mi célt szolgált,
de hát akkoriban ez volt a divat, és erre volt pénz...
Aztán a szomszédoktól kaptam egyszer egy csodababát! Ő szép ruhában volt,
olyan merev műanyag volt a teste, és a hátán volt a felhúzója. Ha felhúztuk
akkor mozgott keze-lába és "sírt". Vagyis nyöszörgött. Ez a baba
óriási kincs volt, nagyon kellett rá vigyázni és sokáig meg is volt.
Öltöztetni ezt sem lehetett, csak bőgetni, utána meg lefektetni aludni.
Aztán felkelteni, felhúzni és bőgetni. És akkor hiába vigasztalta az ember,
hogy ne sírjon, addig amíg le nem járt addig sírt.
Ennyit tudott.
A következő babám egy igazi hajas baba volt, amit már nagyobbként 10 éves
korom körül kaptam Húsvétra. Igazából nem emlékszem, hogy vártam-e vagy
kértem-e ajándékot a nyuszitól.
Arra emlékszem, hogy át kellett mennem a nagynénémhez a szomszédba
valamiért.
Aztán amikor visszamentem, ott ácsorgott a hajas baba a dobozában az ajtó
mellett, néhány piros tojás kíséretében. A baba akkora mint egy igazi újszülött
baba -még mindig megvan, itt kuksol a hátam mögött a szekrényben-, rózsaszín
haja van, és alvós szeme volt, de az már elromlott.
Vagyis az egyik romlott el, szóval mostanra olyan kis kancsal, 30 %-ra
leszázalékolt felnőttbaba benyomását kelti.
Gyönyörű ruhája volt, világoskék pulcsi és fehér nadrág. És gyönyörű volt
az egész baba!
Az én babám, az én első, igazi, komoly játékom! Határtalan lehetett az
örömöm, és mint az ábra is mutatja, féltett kincs lett az első, igazán komoly
játékom. És talán az utolsó is volt. Mindig kaptunk valamit, de legtöbbször
könyvet. Játékot ritkán. Bicajt egyáltalán nem. Fölösleges dolgokat sem.
Valami aprót, mert ünnep van. Szegények voltunk, ételre is nehezen jutott.
Nem is kértem, holott láttam, hogy a többieknek van. A többieknek több
volt. De valahogy mindig megbékéltem, elfogadtam, feltaláltam magam a kevéssel
és egyszerűvel, ami volt.
Mert erre neveltek. Szerényen elfogadni a szegénységet. És megtalálni
benne, ami szép."
Skolik Ágnes