Meztélábas történetek

Gyermekkorom emlékképei közül rakosgattam össze egy csokorra valót.

Most ebből mutatok egy részletet:

"Amikor én gyerek voltam, akkor még nem volt a gyerekeknek ennyi játéka, nem volt televízió, számítógép meg főleg nem.

Amit láttunk, ismertünk, hallottunk, azt a saját tapasztalatainkból ismertük. Ezért aztán játszani is azt játszottunk, amit a nagyoktól láttunk.

Egyik kedvenc nyári játékunk a boltos játék volt. A falusi vegyesboltba ugye sokszor jártunk, láttuk mi, és hogyan történik ott.

Nem volt nagy dolog otthon egy ilyen boltot megépíteni. Kiszedtük a szemétből a konzerves dobozokat, papírdobozokat, mindent, amit ki lehetett nevezni bolti árunak vagy kelléknek.

A szalámit volt nehezebb megoldani, és azt sejtettünk, hogy ha kitudódik, nem fognak neki a felnőttek örülni. Mivel a szalámi a zöld, éppen növekedésben lévő kukoricaszár volt. Azt szépen levágtuk, lefejtettük a külső levelét, és máris olyan volt, mint egy rúd szalámi. Persze ettől kezdve a kukorica nem volt kukorica többé, tehát termést nem hozott, de minket ez, akkor annyira nem érdekelt. És az sem, hogy zöld volt, holott a szalámi jó esetben nem zöld. Aki kért szalámit, annak szépen leszeleteltük és jó pénzért eladtuk.

Aztán volt a boltban pl. só, cukor, és liszt. Ezek az árokparton növekvő füvek, gyomok magjai voltak. Szépen leszedegettük őket, beletettük egy-egy dobozba, és kész. az egyik kedvenc például a parlagfű magja volt. És nem, senki nem lett tőle allergiás, és beteg sem.

Gyümölcsöt is lehetett kapni a boltban, többnyire az idénynek megfelelőket és amiket le tudtunk szedni a fáról vagy bokorról.

Egy krumplis ládát lefordítottunk, az volt a pult. Mögötte egy kicsi sámlin ült a boltos néni.

A vevő pedig jött és vásárolt. Minden ugyanúgy zajlott, mint az igazi boltban. Pénzünk is volt természetesen, vagy barackmag, vagy mogyoró, vagy amit éppen találtunk.

Órákat el lehetett így játszani, és a végén mindenki boldog volt. Nem volt nyertes és vesztes, nem halt meg senki, és két élete sem volt senkinek, mint a mai modern számítógépes játékokban.

Sokba sem került és kárt sem tettünk, na jó, csak abban a néhány kukoricaszárban, amiből kijött a néhány rúd szalámi.

A boltos játékon kívül néhány dolog megmaradt még a fejemben. Az egy műanyag baba volt, aminek nem lehetett mozgatni a végtajgait, a szeme sem mozgott, és a haja is ugyanabból az öntött műanyagból volt mint a teste. Öltöztetni sem nagyon lehetett szóval igazából nem is tudom, mi célt szolgált, de hát akkoriban ez volt a divat, és erre volt pénz...

Aztán a szomszédoktól kaptam egyszer egy csodababát! Ő szép ruhában volt, olyan merev műanyag volt a teste, és a hátán volt a felhúzója. Ha felhúztuk akkor mozgott keze-lába és "sírt". Vagyis nyöszörgött. Ez a baba óriási kincs volt, nagyon kellett rá vigyázni és sokáig meg is volt.

Öltöztetni ezt sem lehetett, csak bőgetni, utána meg lefektetni aludni. Aztán felkelteni, felhúzni és bőgetni. És akkor hiába vigasztalta az ember, hogy ne sírjon, addig amíg le nem járt addig sírt.

Ennyit tudott.

A következő babám egy igazi hajas baba volt, amit már nagyobbként 10 éves korom körül kaptam Húsvétra. Igazából nem emlékszem, hogy vártam-e vagy kértem-e ajándékot a nyuszitól.

Arra emlékszem, hogy át kellett mennem a nagynénémhez a szomszédba valamiért.

Aztán amikor visszamentem, ott ácsorgott a hajas baba a dobozában az ajtó mellett, néhány piros tojás kíséretében. A baba akkora mint egy igazi újszülött baba -még mindig megvan, itt kuksol a hátam mögött a szekrényben-, rózsaszín haja van, és alvós szeme volt, de az már elromlott.

Vagyis az egyik romlott el, szóval mostanra olyan kis kancsal, 30 %-ra leszázalékolt felnőttbaba benyomását kelti.

Gyönyörű ruhája volt, világoskék pulcsi és fehér nadrág. És gyönyörű volt az egész baba!

Az én babám, az én első, igazi, komoly játékom! Határtalan lehetett az örömöm, és mint az ábra is mutatja, féltett kincs lett az első, igazán komoly játékom. És talán az utolsó is volt. Mindig kaptunk valamit, de legtöbbször könyvet. Játékot ritkán. Bicajt egyáltalán nem. Fölösleges dolgokat sem.

Valami aprót, mert ünnep van. Szegények voltunk, ételre is nehezen jutott.

Nem is kértem, holott láttam, hogy a többieknek van. A többieknek több volt. De valahogy mindig megbékéltem, elfogadtam, feltaláltam magam a kevéssel és egyszerűvel, ami volt.

Mert erre neveltek. Szerényen elfogadni a szegénységet. És megtalálni benne, ami szép."

Skolik Ágnes