Az asztalon szanaszét hevertek a színes ceruzák, melyeket kisfiú hagyott ott, amikor az udvarra szaladt játszani.
Sárga , zöld, piros, hosszú és rövidre kopott, frissen faragott és elvásott, mind-mind különböző volt.
-Én vagyok a legszebb, hiszen engem használ a legtöbbet a kisfiú. Tőlem piros a rózsa és az alma is.- mondta a piros ceruza.
Nem,- mondta a sárga ceruza- engem szeret legjobban, hiszen velem színezi a Napot!
Én vagyok a legfontosabb, mert tőlem lesz kék a tenger és az ég!
Hát én hol maradok? -kérdezte a zöld ceruza.- ha én nem lennék, nem lenne zöld fű és erdő sem!
Na igen......Fehér nélkül viszont nem lenne hó!
És fekete nélkül éjszaka!
Barna nélkül a fáknak nem lenne törzse és őszi levelek sem lennének!
Amíg a színes így vitatkoztak, az ég beborult és hatalmas cseppekben esni kezdett az eső. Sokáig esett, de a nap lassan előbújt a felhők közül, megcsillant az esőcseppeken és az égre gyönyörű, szívárványt varázsolt.
A színes ceruzák csodálkozva néztek az égre, mert nem láttak még szivárványt.
A tarka híd büszkén feszült a horizonton és rámosolygott a ceruzákra.
Nézzetek rám, milyen sok szín elfér rajtam békességben! Hiszen, ha az egyik is hiányozna, már nem lennék igazi szivárvány.
A ceruzák elgondolkodtak a szivárvány szavain.és belátták, hogy bizony minden szín ugyanolyan fontos és szép.
Csendesen összebújtak a papírlapon és együtt nézték a szivárványt, amíg az el nem tűnt az égről: ugyanolyan hirtelen, mint ahogy keletkezett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése